Visszatértem a nyaralásomból, de semmi komment a fejezet alatt... Köszönöm szépen..... (érezzétek az iróniát!)
Leah
22. fejezet - A múlt kísért
Amíg a fiúk a rádióban szerepeltek nekem csak annyi dolgom volt, hogy ezt kiírjam mindenhová. Miután végeztünk eldugtak minket az öltözőbe, hogy maradjunk ott, míg nem indulunk. 1 órát kell várnunk és addig találjuk fel magunkat. Hip-hip-hurrrá...
- Leah beszélgess Sarahval! - Jelent meg az ajtóban Paul majd el is tűnt.
Ránéztem az említett személyre és ő felvont szemöldökkel nézett vissza rám. Miután nem szóltam hozzá, leült mellém a kanapéra. Eddig a sminkes táskájába pakolta vissza a cuccokat.
- Mi a mai menetrend? - Kérdezte Sarah.
- Nem tudod? - Kérdeztem meglepődve felé fordítva a fejemet, mert eddig a telefonomon twittereztem a rajongói oldalon. Válaszul csak szégyenlősen rázta a fejét.
- Nos. Most itt vagyunk. - Mutattam körbe vigyorogva, mire csak a szemét forgatta szintén mosolyogva. - Egy óra múlva tovább indulunk. Megebédelünk valahol, a fiúk találkoznak egy bandával, beszélgetnek egy sort, majd délután egykor egy plázában fognak autogramokat osztogatni egészen háromig. Utána elmegyünk a fellépés helyszínére. A helyszínen van már az építő csapat és azon munkálkodnak, hogy minden kész legyen estére.
- És mi mit fogunk csinálni? - Kérdezte feldolgozva az információkat.
- Megbújunk hátul. - Fintorodtam el.
- Ezt hogy érted? - Kérdezte.
- Úgy, hogy a kocsiból mindig a hátsó bejáratnál fogunk kiszállni, nem mehetünk a rajongók közelébe, én már végkép nem, és hogy úgy, mint most, az öltözőben kell maradnunk. - Beszéd közben megfogtam egy tincset az arcom mellett és elkezdtem befonni.
Unalmunkban már nem tudom mit csináltunk. Az idő csak eltelt valahogy, mi pedig kimentünk hallgatni a rádió adást. Még a mosdóban is hallatszódott, ami kicsit fura volt... Majd mindenki visszapattant a kisbuszba, hogy a találkozó helyszínére menjünk. Késésben voltunk, mert Harry eltűnt egy ideig, majd a haját igazgatva került elő, kielégült fejjel és mikor kifelé mentünk rákacsintott a recepciós csajra... Ha értitek, hogy hogy értem... Így az ebéd ugrott, Niall pedig a pulcsim ujját kezdte el rágcsálni, mivel mellé ültem. Mikor észre vettem kiszedtem a szájából, mire megvert kiskutya képet vágott. Inkább adtam neki egy csomag M&M's-et. A fiúk nagyon izgatottak voltak, mert régen nem látott haverjaikkal találkoztak. Paul próbált a lelkükre beszélni, hogy azért foglalkozzanak a munkával is, mert elvégre ezért találkoznak velük. Mint kiderült a McFly együttessel van a "megbeszélés", és közülük is csak Dougie és Tom lesz jelen. Bár nem ismertem őket, a nevüket meg tudtam jegyezni. Sutyiban rákerestem a nevükre és megtudtam, hogy már nagyon régóta együtt vannak, mint banda, és hogy Tom megnősült, Dougiet pedig állandóan összeboronálják egy másik bandataggal, akinek szintén van barátnője. Pont mint a Larry Stylinson ügy...
Többre nem volt időm, még képeket se nézhettem róluk, mert a kocsi megállt és ki kellett szállni. Harry és Louis rohantak az épület felé, hogy két srác nyakába ugorhassanak. Azok nem lepődtek meg, hanem olyan állásba álltak, hogy ne döntse le őket a támadás. A látvány mosolyt csalt az arcomra.
Mindenki jókedvű volt. A srácok lepacsiztak egymással, Paul is kezet fogott velük, én pedig Sarahval a kiscsoportunk legvégén álldogáltunk. Végül megindult az eleje, és beszivárogtunk az ajtón. Egy hotelba érkeztünk, ami nem sokban tért el attól, amiben mi szálltunk meg. Beálltunk a liftekhez. Liam elkapta a kezemet a tömegben és oda húzott a srácok mellé.
- Tom, Dougie bemutatom a barátnőmet: Leaht! - Közben büszkeség csillogott a szemében, én pedig lányos zavaromban elpirultam. Tom és Dougie kezet nyújtottak, én pedig örültem, hogy nem megint egy pusziszkodós jelenet következett.
Dougie nagyon emlékeztetett valakire...
De neeem.... Az nem lehet....
Ez után Tom figyelmét Harry és Zayn kötötte le, akik zenéről és következő albumokról cseverésztek, Niall és Louis pedig néhány biztonságival diskuráltak. Sarah velünk tartott annak ellenére, hogy Mary nem... Nem értettem, de mindegy... Nem az én dolgom. Intettem Sarahnak, hogy jöjjön közelebb.
Dougie nagyon emlékeztetett valakire...
De neeem.... Az nem lehet....
Ez után Tom figyelmét Harry és Zayn kötötte le, akik zenéről és következő albumokról cseverésztek, Niall és Louis pedig néhány biztonságival diskuráltak. Sarah velünk tartott annak ellenére, hogy Mary nem... Nem értettem, de mindegy... Nem az én dolgom. Intettem Sarahnak, hogy jöjjön közelebb.
- Ő Sarah az új smink asszisztens. - Mutattam be.
- Szóval te sminkes vagy? - Kérdezte Dougie.
- Óh nem. Cuki vagy. - Vigyorodtam el. - Én internetes összekötő vagyok.
- Úgy hangzik, mintha a T-mobile egyik alkalmazottja lennél. - Jegyezte meg Dougie. Elnevettem magamat, ő pedig vigyorgott.
A lift megérkezett és csoportokra bontva felmentünk a sokadik szintre, hogy egy nappaliba zsúfolódjunk be. A One Direction és a McFly jelen lévő tagjai leültek a szőnyegre. Niall és Dougie gitárral az ölükben, a többiek pedig füzetet és tollat markolásztak. Sarah és én egy távolabbi kanapéra telepedtünk. A többi ember nem tudom hová tűnt, de nem csatlakoztak hozzánk. Kicsit idegesítő volt, hogy mindig ekkora csoporttal mászkálunk, de mindig eltűnnek...
Sarahnak átadtam a gépemet, hogy netezhessen rajta. Elmondása szerint a szülei régi módiak és otthon nincs internetjük. Még a telefonjára sem fizetik neki. Nem tudtam, hogy ilyen család még létezik...
A kanapénk előtt volt egy dohányzó asztal, ami ment a bútorokhoz. Néhányat a fiúk már széttoltak, hogy elférjenek, de ezen volt néhány üveg fél literes víz és rágcsa is.
A gondolataim visszakalandoztak Liam bemutatásához.
a barátnőmet
A hasamban egyből életre keltek a pillangók és az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni a gondolatra, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, mikor Liam kiejti majd ezt a kifejezést a nevem előtt.
Vajon a szüleinek már elmondta? Hogyan fogadták? Pault is utálták, mert nem ismerték... Engem is utálnak? És én elmondjam a szüleimnek? Nem mintha érdekelné őket... De ha elmondom nekik, akkor lehet, hogy visszautalnak Londonba, mondván, hogy túl veszélyes... hogy még túl fiatal vagyok ehhez...
Sötét gondolataimból a kanapé mozgása szakított ki. Bemélyedt mellettem és mikor oda fordultam Dougie huncut pillantásával találtam szembe magam.
- Mi ez a gond terhelt arc? - Kérdezte kíváncsian.
- A jövő terhe. - Vontam vállat.
- Hová tűnt a barátnőd? - Kérdezte elnézve mellettem.
A másik oldalra fordítottam a fejemet, de csak a laptopom volt a dohányzó asztalra rakva, Sarah nem volt ott.
- Nem tudom... - Ráncoltam a homlokomat.
- Csikis vagy? - Nem értettem ezeket a random kérdéseket... Lehet, hogy ennyire közvetlen?
- Nem. - Vágtam rá gyorsan. Túl gyorsan. Tudta, hogy hazudok. Gonosz mosolyra húzódott a szája, és már el is terültünk a kanapén. Én menekülni próbáltam, ő pedig csikizett.
- DOUGIE! - Visítottam nevetve. Addig rugdosódtam, míg el nem találtam valami puhát. Reméltem, hogy nem teszek benne kárt, de bevált, mert kicsusszantam a markából és futásnak eredtem. Átugrottam Hazza felett, aki hason fekve támasztotta a fejét.
- Ha nem bírtok csöndben maradni, menjetek ki! - Szólt ránk Tom. Dougie már szinte majdnem utolért és közben cukrokkal dobálgatott, ami nemrég még a dohányzó asztal egyik tálkájában volt. Kirobbantunk a hotelszobából, és én berántottam magam mögött az ajtót, hogy lelassítsam. Fogalmam sem volt, hogy miért menekülök, de élveztem. Legalább nem unatkoztam. Az ajtó nem csapódott be, így gondolom még sikerült elkapnia. A lépcső felé futottam, vagyis arra, amerre sejtettem, mert nem mertem a liftet kockáztatni. Újra eltalált egy cukorka, így sejtettem, hogy nincs túl sok időm. Szerencsére helyes volt a megérzésem és megtaláltam a lépcsőt. Nem tudom miért, de felfelé kezdtem el futni. Lefelé több lépcső vezetett. Hallottam egy másik pár cipő csattogását is, így meg sem álltam a tetejéig. Ott egy ajtó állt tárva nyitva, így berohantam és egy nagy térben találtam magamat, ami tele volt kanapékkal és asztalokkal, valamint volt ott egy csocsó asztal is. Nem álltam meg nézelődni, hanem futottam tovább a tető terasz ajtajáig és imádkoztam, hogy nyitva legyen. Sajnos üvegből volt, így muszáj voltam lelassítani, ha nem akarok a balesetin kikötni... Feltéptem az ajtót és a zár engedett, nem volt bezárva!
Odakint egy tetőkert volt berendezve és az egyik töltés oldalán megálltam, hogy vissza forduljak. Dougie a másik oldalon volt. Lihegtem a sok futás után, de ő nem annyira, mint én.
- Neked.. nem.. szakad... ki.... a ....tüdőd? - Kérdeztem minden szó között lihegve.
- Énekes vagyok 8 éve. - Vont vállat.
- Mázlista. - Lihegtem tovább. Szerencsére csillapult a légszomjam annyira, hogy tudjak beszélni. - Miért is kergetőzünk?
- Mert beszélni akartam veled. Mindig benne voltál a fogócskában, mikor az elvonón voltunk. - Araszolt balra a töltés mellett lassan. Én az ellenkező irányba indultam, hogy ne kerülhessen közelebb.
Közben az agyam hipersebességbe kapcsolt és bevillant a kép, amikor unalmamban átszöktem az elvonó részlegre a pszichiátriáról. Gondoltam találkozom pár hírességgel, ha már úgy is ode vagyok bezárva annak ellenére, hogy semmi bajom.. Így találkoztam Dougie-val, de ott nem használtunk neveket. Szinte kimondatlan törvény volt. Mindenkinek egy szám volt a neve helyett. Ő volt az 51-es, én pedig a 22-es. A szobáink számát használtuk. Most már értettem, hogy Dougie miért nem mondta meg a nevét...
Nem érzékeltem a külvilágot, míg lepörögtek azoknak a napoknak az eseményei a fejemben... Az a sok unalmas beszélgetés, a fejmosások, mikor elkaptak visszafelé surranva, Dougie-val való fogócska 2 emeleten keresztül...
- Olyan hirtelen tűntél el, hogy azt hittem csináltam valamit. - Rántott vissza a valóságba Dougie, aki immár mellettem állt és egy szomorú árnyék suhant át az arcán.
- Megelégelték, hogy nem a saját osztályomon voltam, így átvitettek egy másik intézménybe. - Daráltam monoton hangon.
- Én mondtam, hogy még bajba kerülsz miatta. - Húzta mosolyra a száját.
Hirtelen minden értelmet nyert, ami akkor túl fura volt, de nem kérdeztem rá. Hogy van-e testvére, miért nem látogatják őt se... Meg akartam tudni, hogy nem vette-e sértésnek, hogy nem ismertem fel.
- Én nem tudtam... - Kezdtem magyarázatba, de félbe szakított.
- Tudom.
Csöndben néztem a szemébe és ő visszanézett rám. Két sorstárs, akik véletlenül találkoztak... Hiszek én egyáltalán a véletlenekben?
- Szóval neked tudják...
- Igen. - Most kivételesen nem idegesített, hogy nem tudtam befejezni a megkezdett mondataimat. - De ahogy látom, te nem mondtad el a többieknek. - Kíváncsian fürkészett.
- Nem. - Hajtottam le a fejemet és megigazítottam Liam óráját a csuklómon. - Vagyis Liam tudja... Meg lehet, hogy Paulnak is elmondták a szüleim, de a többiek tényleg nem tudják.
Ismét egy kis csönd szállt le kettőnk közé. Az első kérdések törtek felszínre, amit akkor nem tettünk fel. "Miért vagy itt?" "Mit kerestél te ott?"
- Szóval.... Te elvonón voltál, én pedig pszichiátrián. Mind a kettőnket kiengedték, szóval nem lehetne, hogy nem hozzuk szóba megint? - Kérdeztem reménykedve.
- Te is tudod, hogy a dokik azt javasolják: beszéljünk arról, mi történt velünk. - Emlékeztetett finoman Dougie.
Karba fontam a karomat és legszívesebben seggre vágtam volna magamat, hogy duzzogjak egy sort...
- Jól van, akkor én majd elkezdem. - Sóhajtott egyet Dougie és leült egy padra. Kis habozás után én is leültem mellé. - Nagyon fiatalon kezdtük el a bandát. - Lassan beszélt, mint aki keresi, hogy mivel kezdje. - Sokat voltunk távol otthonról, folyton úton voltunk és... Történtek olyan dolgok, amikre nem vagyok büszke. Miután már eldurvult a helyzet én is beláttam: jobb lesz bemenni egy rehabilitációs intézménybe, mint hogy tönkretegyem mindannyiunk jövőjét.
Mesélt még arról, hogy mi baja volt, és hogy mi mindenben segítettek neki az osztályon és kicsit irigyeltem azért, hogy neki sikerült.
Miután befejezte a beszédét várakozóan nézett rám. Lenéztem a pulcsim ujjára, amit a tenyeremben összegyűrtem. Még mindig látszott Niall harapásának a nyoma...
- Nos én nem az elvonón voltam. A bajos tinik és a pszichopaták között voltam elszállásolva. Mármint én így hívtam. - Mosolyodtam el keserűen. - Biztos vagyok benne, hogy voltak rólam pletykák odabent... - Suttogtam.
Felnéztem rá és elgondolkodó fejjel bólintott.
- Nos. Tényleg elrabolt egy pszichopata. - Mosolyogtam kínosan. - Szépen lassan végzett egy emberrel a szemem előtt. Mikor én következtem úgy tettem, mintha teljesen le lennék sokkolva. Hogy mozdulni sem bírok. Eloldozott, és amint egy kicsit is elfordult menekülni kezdtem. - A fejemben közben újra játszódtak a jelenetek. Az ocsmány bordó szőnyeg, ami cuppogott, ha léptem egyet, a sok vacak, ami a falon lógott és a fertőtlenítő szag, ami csípte az orromat... - Nem tudtam, hogy merre van a kijárat, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, így csak futottam. Nem jutott más az eszembe. - Letöröltem egy könnycseppet, mert tudtam, hogy ezután mi történt. - Befutottam egy szobába. Vagyis azt hittem... Döngölt föld volt padló helyett, ami ott hirtelen iszonyat furcsának tűnt... Aztán megláttam a többit... - Újra Dougiera néztem, majd inkább ismét le a kezeimre. Liam óráját forgattam a csuklómon. - Lemerevedtem és ennyi bőven elég volt neki, hogy elkapjon. Kivonszolt a nappaliba és hátra csavarta a kezemet. Ekkor berontott egy férfi fegyverrel a kezében. Mindenki megállt egy pillanatra. - Elnéztem a távolba és félrebillentettem a fejemet. - Olyan volt, mintha rengeteg idő lenne arra, hogy cselekedjünk. Hogy kiszabaduljak a szorításból, vagy hogy lebukjak egy golyó elől... Aztán elkezdődött a kiabálás. - Összeszorítottam a szememet és a fülemben újra ott csengett a zűrzavar. - Azt hitte, hogy élő pajzsnak használhat majd. Arra nem számított, hogy eltöröm a saját csuklómat, hogy kiszabaduljak. Rántottam magamon egyet, hallottam a reccsenést, elugrottam előle és már el is sült a pisztoly...
Lelki szemeim előtt ismét láttam, ahogy összeesik és kileheli a lelkét... Egy rendőr oda jött, felsegített és kikísért egy mentőhöz. Két napig nem beszéltem senkivel sem. Próbáltam feldolgozni, hogy még élek...
Dougie közelebb csúszott és átölelte a vállam. Sóhajtva dőltem neki és letöröltem a kéretlen könnyeket az arcomról.
- Elcseszett egy világban élünk mi. - Mormolta a fejem búbját megpuszilva és csak ültünk. Úgy egy óra múlva visszaindultunk, mert még a plázában is jelenése volt a One Directionnak.
Dougie volt a negyedik ember, akinek elmondtam a történetet. Persze csak a rövidített változatot és Liam sem tudja a teljeset, de azért számít. Többen tudnak róla, hogy mi történt, de én csak 4x meséltem el. Akárhányszor elkezdeném, mindig visszatérnek az érzések, a szagok és a hangok... A képek pedig mindig felvillannak...
Dougieval visszasétáltunk a szobába, ahol a többiek dolgoztak. Liam és Zayn éppen a liftek felől érkeztek, mikor mi szembe sétáltunk velük. Dougie karja a vállamon volt, Liamnek pedig elsötétült az arca.
- Te sírtál? - Kérdezte Liam. - Mit csináltál vele? - Rontott Dougiera, de én gyorsan elé léptem és a mellkasába fúrtam a fejemet. Nem tudom, hogy milyen kölnit vagy dezodort használ de imádom. Beszívtam a Liam-illatot, és a dereka köré fűztem a karjaimat. Liam karjaiban megfeszültek az izmok. Sosem képzeltem volna róla, hogy bárkit is képes lenne megütni... Ha megtenné hatalmas bűntudata lenne utána. Miután én már őt öleltem, az izmai elernyedtek és pár pillanat múlva viszonozta az ölelést. Közelebb húzott és megpuszilta a homlokomat. Zayn és Dougie eltűntek az ajtó mögött. Bíztam Dougieban, hogy nem mondja el azt, amit meséltem, még akkor sem, ha Hazza könyörög neki.
- Jól vagy? - Kérdezte Liam az állam alá nyúlva, hogy felemelje a fejemet és a szemembe nézhessen. Mérhetetlen aggodalom csillogott a szemében és éreztem, hogy a belsőm megolvad.
- Persze. - Nyekeregtem rekedten.
- Mit mondott, hogy ennyire kiborultál?
- Miért gondolod, hogy kiborultam?
- Vörös a szemed. - A homlokát az enyémnek döntötte a kezei pedig a derekamon voltak. Az enyémek a pólója hátulját markolták...
- Csak Dougieval egy intézetben voltunk... régen. - Utaltam a múltra.
- Akkor voltál a pszichiátrián, mint ő elvonón? - Kérdezte.
- Igen. Unatkoztam és átszökdöstem, hogy találkozzak valami hírességgel... Akkor nem tudtam, hogy ő is az volt. - Mosolyodtam el.
- Szeretnéd, ha veled maradnék? - Kérdezte aggódó hangon.
- Neeem. Jól vagyok. Mennetek kell dedikálásra! - Dörzsöltem meg az arcomat és az ajtó felé léptem. Liam kezei nem engedték el a derekamat és hátulról átölelt, a fejét pedig a vállamra tette.
- Nem megyek, ha arra kérsz... - Belecsókolt a nyakamba és a szívem hevesebben kezdett el verni. A szám majdnem kimondta a szavakat...
- Csábító... - Doromboltam, akár egy kiscica. Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyunk átlagos pár és hogy mi mindenért vagyunk felelősök. - Úgy látszik a legrosszabbat hozom ki belőled. - Megfordultam és megcsókoltam, de közben hátrafelé lépkedtem, majd rácsaptam a kilincsre, és bementem.
A kedvem már a felhők felett volt. Valahol a szivárvány színű pegazusokkal szárnyalt... Bevéstem valahova az agyamba, hogy ha legközelebb megrohan a múltam csak Liamhez kell bújnom és az agyam máris más képeken kezd el dolgozni... Például az izmos felsőtestén, amit még akkor raktározott el, mikor először együtt aludtunk. Az ajkamba harapva próbáltam nem mosolyogni, de nem sikerült visszafogni.
Közben az agyam hipersebességbe kapcsolt és bevillant a kép, amikor unalmamban átszöktem az elvonó részlegre a pszichiátriáról. Gondoltam találkozom pár hírességgel, ha már úgy is ode vagyok bezárva annak ellenére, hogy semmi bajom.. Így találkoztam Dougie-val, de ott nem használtunk neveket. Szinte kimondatlan törvény volt. Mindenkinek egy szám volt a neve helyett. Ő volt az 51-es, én pedig a 22-es. A szobáink számát használtuk. Most már értettem, hogy Dougie miért nem mondta meg a nevét...
Nem érzékeltem a külvilágot, míg lepörögtek azoknak a napoknak az eseményei a fejemben... Az a sok unalmas beszélgetés, a fejmosások, mikor elkaptak visszafelé surranva, Dougie-val való fogócska 2 emeleten keresztül...
- Olyan hirtelen tűntél el, hogy azt hittem csináltam valamit. - Rántott vissza a valóságba Dougie, aki immár mellettem állt és egy szomorú árnyék suhant át az arcán.
- Megelégelték, hogy nem a saját osztályomon voltam, így átvitettek egy másik intézménybe. - Daráltam monoton hangon.
- Én mondtam, hogy még bajba kerülsz miatta. - Húzta mosolyra a száját.
Hirtelen minden értelmet nyert, ami akkor túl fura volt, de nem kérdeztem rá. Hogy van-e testvére, miért nem látogatják őt se... Meg akartam tudni, hogy nem vette-e sértésnek, hogy nem ismertem fel.
- Én nem tudtam... - Kezdtem magyarázatba, de félbe szakított.
- Tudom.
Csöndben néztem a szemébe és ő visszanézett rám. Két sorstárs, akik véletlenül találkoztak... Hiszek én egyáltalán a véletlenekben?
- Szóval neked tudják...
- Igen. - Most kivételesen nem idegesített, hogy nem tudtam befejezni a megkezdett mondataimat. - De ahogy látom, te nem mondtad el a többieknek. - Kíváncsian fürkészett.
- Nem. - Hajtottam le a fejemet és megigazítottam Liam óráját a csuklómon. - Vagyis Liam tudja... Meg lehet, hogy Paulnak is elmondták a szüleim, de a többiek tényleg nem tudják.
Ismét egy kis csönd szállt le kettőnk közé. Az első kérdések törtek felszínre, amit akkor nem tettünk fel. "Miért vagy itt?" "Mit kerestél te ott?"
- Szóval.... Te elvonón voltál, én pedig pszichiátrián. Mind a kettőnket kiengedték, szóval nem lehetne, hogy nem hozzuk szóba megint? - Kérdeztem reménykedve.
- Te is tudod, hogy a dokik azt javasolják: beszéljünk arról, mi történt velünk. - Emlékeztetett finoman Dougie.
Karba fontam a karomat és legszívesebben seggre vágtam volna magamat, hogy duzzogjak egy sort...
- Jól van, akkor én majd elkezdem. - Sóhajtott egyet Dougie és leült egy padra. Kis habozás után én is leültem mellé. - Nagyon fiatalon kezdtük el a bandát. - Lassan beszélt, mint aki keresi, hogy mivel kezdje. - Sokat voltunk távol otthonról, folyton úton voltunk és... Történtek olyan dolgok, amikre nem vagyok büszke. Miután már eldurvult a helyzet én is beláttam: jobb lesz bemenni egy rehabilitációs intézménybe, mint hogy tönkretegyem mindannyiunk jövőjét.
Mesélt még arról, hogy mi baja volt, és hogy mi mindenben segítettek neki az osztályon és kicsit irigyeltem azért, hogy neki sikerült.
Miután befejezte a beszédét várakozóan nézett rám. Lenéztem a pulcsim ujjára, amit a tenyeremben összegyűrtem. Még mindig látszott Niall harapásának a nyoma...
- Nos én nem az elvonón voltam. A bajos tinik és a pszichopaták között voltam elszállásolva. Mármint én így hívtam. - Mosolyodtam el keserűen. - Biztos vagyok benne, hogy voltak rólam pletykák odabent... - Suttogtam.
Felnéztem rá és elgondolkodó fejjel bólintott.
- Nos. Tényleg elrabolt egy pszichopata. - Mosolyogtam kínosan. - Szépen lassan végzett egy emberrel a szemem előtt. Mikor én következtem úgy tettem, mintha teljesen le lennék sokkolva. Hogy mozdulni sem bírok. Eloldozott, és amint egy kicsit is elfordult menekülni kezdtem. - A fejemben közben újra játszódtak a jelenetek. Az ocsmány bordó szőnyeg, ami cuppogott, ha léptem egyet, a sok vacak, ami a falon lógott és a fertőtlenítő szag, ami csípte az orromat... - Nem tudtam, hogy merre van a kijárat, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, így csak futottam. Nem jutott más az eszembe. - Letöröltem egy könnycseppet, mert tudtam, hogy ezután mi történt. - Befutottam egy szobába. Vagyis azt hittem... Döngölt föld volt padló helyett, ami ott hirtelen iszonyat furcsának tűnt... Aztán megláttam a többit... - Újra Dougiera néztem, majd inkább ismét le a kezeimre. Liam óráját forgattam a csuklómon. - Lemerevedtem és ennyi bőven elég volt neki, hogy elkapjon. Kivonszolt a nappaliba és hátra csavarta a kezemet. Ekkor berontott egy férfi fegyverrel a kezében. Mindenki megállt egy pillanatra. - Elnéztem a távolba és félrebillentettem a fejemet. - Olyan volt, mintha rengeteg idő lenne arra, hogy cselekedjünk. Hogy kiszabaduljak a szorításból, vagy hogy lebukjak egy golyó elől... Aztán elkezdődött a kiabálás. - Összeszorítottam a szememet és a fülemben újra ott csengett a zűrzavar. - Azt hitte, hogy élő pajzsnak használhat majd. Arra nem számított, hogy eltöröm a saját csuklómat, hogy kiszabaduljak. Rántottam magamon egyet, hallottam a reccsenést, elugrottam előle és már el is sült a pisztoly...
Lelki szemeim előtt ismét láttam, ahogy összeesik és kileheli a lelkét... Egy rendőr oda jött, felsegített és kikísért egy mentőhöz. Két napig nem beszéltem senkivel sem. Próbáltam feldolgozni, hogy még élek...
Dougie közelebb csúszott és átölelte a vállam. Sóhajtva dőltem neki és letöröltem a kéretlen könnyeket az arcomról.
- Elcseszett egy világban élünk mi. - Mormolta a fejem búbját megpuszilva és csak ültünk. Úgy egy óra múlva visszaindultunk, mert még a plázában is jelenése volt a One Directionnak.
Dougie volt a negyedik ember, akinek elmondtam a történetet. Persze csak a rövidített változatot és Liam sem tudja a teljeset, de azért számít. Többen tudnak róla, hogy mi történt, de én csak 4x meséltem el. Akárhányszor elkezdeném, mindig visszatérnek az érzések, a szagok és a hangok... A képek pedig mindig felvillannak...
Dougieval visszasétáltunk a szobába, ahol a többiek dolgoztak. Liam és Zayn éppen a liftek felől érkeztek, mikor mi szembe sétáltunk velük. Dougie karja a vállamon volt, Liamnek pedig elsötétült az arca.
- Te sírtál? - Kérdezte Liam. - Mit csináltál vele? - Rontott Dougiera, de én gyorsan elé léptem és a mellkasába fúrtam a fejemet. Nem tudom, hogy milyen kölnit vagy dezodort használ de imádom. Beszívtam a Liam-illatot, és a dereka köré fűztem a karjaimat. Liam karjaiban megfeszültek az izmok. Sosem képzeltem volna róla, hogy bárkit is képes lenne megütni... Ha megtenné hatalmas bűntudata lenne utána. Miután én már őt öleltem, az izmai elernyedtek és pár pillanat múlva viszonozta az ölelést. Közelebb húzott és megpuszilta a homlokomat. Zayn és Dougie eltűntek az ajtó mögött. Bíztam Dougieban, hogy nem mondja el azt, amit meséltem, még akkor sem, ha Hazza könyörög neki.
- Jól vagy? - Kérdezte Liam az állam alá nyúlva, hogy felemelje a fejemet és a szemembe nézhessen. Mérhetetlen aggodalom csillogott a szemében és éreztem, hogy a belsőm megolvad.
- Persze. - Nyekeregtem rekedten.
- Mit mondott, hogy ennyire kiborultál?
- Miért gondolod, hogy kiborultam?
- Vörös a szemed. - A homlokát az enyémnek döntötte a kezei pedig a derekamon voltak. Az enyémek a pólója hátulját markolták...
- Csak Dougieval egy intézetben voltunk... régen. - Utaltam a múltra.
- Akkor voltál a pszichiátrián, mint ő elvonón? - Kérdezte.
- Igen. Unatkoztam és átszökdöstem, hogy találkozzak valami hírességgel... Akkor nem tudtam, hogy ő is az volt. - Mosolyodtam el.
- Szeretnéd, ha veled maradnék? - Kérdezte aggódó hangon.
- Neeem. Jól vagyok. Mennetek kell dedikálásra! - Dörzsöltem meg az arcomat és az ajtó felé léptem. Liam kezei nem engedték el a derekamat és hátulról átölelt, a fejét pedig a vállamra tette.
- Nem megyek, ha arra kérsz... - Belecsókolt a nyakamba és a szívem hevesebben kezdett el verni. A szám majdnem kimondta a szavakat...
- Csábító... - Doromboltam, akár egy kiscica. Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyunk átlagos pár és hogy mi mindenért vagyunk felelősök. - Úgy látszik a legrosszabbat hozom ki belőled. - Megfordultam és megcsókoltam, de közben hátrafelé lépkedtem, majd rácsaptam a kilincsre, és bementem.
A kedvem már a felhők felett volt. Valahol a szivárvány színű pegazusokkal szárnyalt... Bevéstem valahova az agyamba, hogy ha legközelebb megrohan a múltam csak Liamhez kell bújnom és az agyam máris más képeken kezd el dolgozni... Például az izmos felsőtestén, amit még akkor raktározott el, mikor először együtt aludtunk. Az ajkamba harapva próbáltam nem mosolyogni, de nem sikerült visszafogni.
