10. fejezet - Meglepődések napja

Sziasztok!
Lassan már nem lepődök meg semmin se! :D Köszönöm a 2000nél több klikket! :3
Üdv: Leah

10. fejezet - Meglepődések napja

 - Sajnálom. - Szólalt meg Liam.
 - Mi? Mégis mit? - kérdeztem döbbenten.
 - Csak most már értem, hogy miért nem szeretsz emberekkel találkozni. Ha ezt tudtam volna előbb is, akkor nem ráncigállak el a többiekhez meg a koncertre is! - Liam szinte esedezve nézett rám. Nem tudtam mást csinálni, mint nagyra tágult szemekkel nézni őt, ahogy ott ül és keserű képet vág.
 - Te... Te most... Miért nem szaladsz ki az ajtón sikoltozva? - Aha. Ha ledöbbenek gyakran hülyeségek hagyják el a számat...
 - Miért tenném? - Most Liamen volt a sor, hogy megdöbbenjen.
 - Mert mindenki így reagál. Amikor a zsaruk kikérdeztek anyám sírógörcsöt kapott, és miközben apám kikísérte anyámat látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy nem kell többet hallania a vallomásomból. - Szinte daráltam a szavakat. Az agyam már máson kattogott, miközben beszéltem. Liamet fürkésztem. Teljesen más volt, mint a többi ember, akivel megismerkedtem. A pszichiátrián, amire bekerültem egy hétre csak olyanok voltak, akik féltek tőlem. Hiába nem én voltam a gyilkos vagy a szociopata, mégis tőlem féltek. Néha a pszichiátereken is láttam, ahogy hirtelen átfut az arcukon a félelem, mikor hirtelen kaptam egy leeső toll vagy papír után. Ez után eljátszottam a csigát és mindig láthatóvá tettem a kezeimet, nehogy nyugtatóval bedugjanak egy gumiszobába.
 - De hiszen teljesen érthető a reagálásod. Csoda, hogy egyedül nem őrültél bele ebbe. - Liam hitetlenkedve nézett rám. Én is rá.
 - Hihetetlen vagy. - Közöltem vele.
 - Öhm... Akkor nem kell sikítva kirohannom az ajtón? - Kérdezte kicsit komolykodva, de utána megjelent az arcán a mosoly.
 - Ugyan úgy nem vagy normális, mint én! - Ültemből lendületet vettem és Liam nyakába csimpaszkodtam. Ő visszaölelt.
 - Teljesen normális, hogy egy ilyen... élmény után így viselkedsz. - Elengedtem a nyakát és visszaereszkedtem a kanapéra, de most már közvetlenül mellette ültem... Azaz térdeltem. - Inkább az nem normális, hogy így eltávolodtak tőled az emberek. Nagyszerű személyiséget vesztettek. - Mondandója végén melegen rám mosolygott.
 Az idilli pillanatunkat a telefon csörgése szakította félbe. Liam felvette és néhány 'Ühüm. Oké. Igen.' után le is tette.
 - Este tv showban fogunk fellépni, úgyhogy most mennem kell. - Szomorú arccal állt fel a kanapéról. Én is követtem a példáját lehajtott fejjel. - De Paul azt mondta, hogy vigyelek téged is, mert szüksége van rád.
 Értetlenül felkaptam a felemet.
 - Miért? - A szám apró 'o'-t formált meglepetésemben. Annyi közöm volt a menedzserükhöz, mint a szomszéd kertészhez... Na jó, a kertészek általában jobban néznek ki, mint Paul.
 - Nem tudom. - Vonta meg a vállát Liam. - De azt mondta, hogy kell a laptopod is.
 - Oké. Ez egyre furcsább. - Vakartam meg zavartan a tarkómat.
 - Hé. - Fogta meg óvatosan Liam a karomat. - Nem hiszem, hogy rosszat akarna. Terjednek róla pletykák, de igazából nem olyan gonosz.
 Felnéztem a barna szemeibe, és nem tudtam volna nemet mondani neki.
 - Okéé.. - Nyögtem elbűvölten. - Felmegyek a lapotpomért és mehetünk.
A laptoptáskám:

Az utunk nem hozzájuk vezetett, hanem egyből a TV székház elé. Mikor kiszálltunk csak sikítást hallottam, és be kellett fognom a fülemet, annyira hangosak voltak. A biztonságiak bekísértek minket az épületbe és ott levettem a fülemről a kezemet.
 - Majd megszokod. - Vigyorgott Niall az előtérben.
 - Sziasztok fiúk! - intettem feléjük.
 - Jé, itt vannak a szuperhősök! - Kiáltott fel Louis. (Tudjátok! Liam Batman én meg Superman pólóban feszítünk! a Szerk.)
 - Jé, itt vannak a másnaposak! - Vágtam vissza. Zayn és Harry napszemüvegben voltak az épületen belül. Had ne kelljen elmagyaráznom, hogy miért...
 A biztonságiak elterelték a fiúkat az öltözők irányába. Engem Paul már az előtérben elterelt valami helyiségbe, ami egy kisebb öltöző lehetett. Hellyel kínált egy kisebb asztalnál. Leültem és a laptoptáskát magam elé raktam.
 - Remek! Látom itt van a gépe is! - Mutatott az említett tárgyra a menedzser.
 - Liem mondta, hogy beszélni akar velem. Miről lenne szó? - Érdeklődtem.
 - Nézze. Én nem értek olyan jól az internet legsötétebb bugyraihoz, de Liam mesélte, hogy maga nagyon sok időt eltöltött már a világhálón. - Összeszűkített szemekkel néztem rá miközben hallgattam. - A pénzcsináláshoz, szervezéshez értek, és minden más az én dolgom, de az internet nem az én asztalom.
 - Kibökné végre, hogy miért vagyok itt? - Kérdeztem már kicsit unottan.
 - Megtenné, hogy foglalkozna ezzel? - Kérdezte egyenesen a szemembe nézve.
 - Mivel? - Értetlenkedtem.

 - Elvállalná, hogy valóban maga lenne a fiúk internetes kapcsolattartója?

 Pillanatnyilag ez életem legmegdöbbentőbb napja… Na jó, a második…

 - És mit kéne csinálnom pontosan? – Érdeklődtem.

 - A fiúkkal utazna és a rajongói kérdéseket gyűjtené össze. Olyanokat, amik kreatívak, és bennfentes videókat és képeket is tenne fel róluk. Persze az egész titokban marad, így a rajongók nem fogják sejteni, hogy honnan kapja az információt. Figyelné a rajongókat, hogy mikről beszélnek, hogyan reagálnak a hírekre és értesítene engem. Pont mint a legutóbbi esetnél. Jól mondta Liam, ha maga nem szólt volna, hatalmas katasztrófa lett volna az egészből.

 Pár percig összehúzott szemöldökkel néztem a pasasra. Izzadság gyöngyözött a homlokán és idegesen nézegette az óráját. Nagyon nem volt kedvére a beszélgetés, vagy csak ahhoz, hogy egy 17 éves lányt kell felkérnie erre a feladatra. De szegény ember vízzel főz.

 - Rendben. – Bólintottam. A menedzser elővett a zsebéből egy zsebkendőt és megtörölte a homlokát. – De ha jól értem, akkor a fiúkkal kell utaznom. Nekem még van egy évem hátra a suliból.

 - Az idei tanév véget ért, ha jól tudom. – Nézett rám megerősítést várva. Bólintottam, majd folytatta. – Biztosítunk önnek tanárt, és gyorsított folyamatban elvégezheti a gimnáziumot. Fele annyi idő alatt leteheti az érettségit, mint az iskolában, pont ahogy a fiúk is tették.

 Ez az ajánlat egyre jobban tetszett.

 - Fizetést is kapok ezért? – Nem mondanám pimasznak ezt a kérdést.

 - Természetesen. – Bólintott a menedzser. Megbeszéltük az összeget és a juttatásokat is, valamint azt, hogy holnap bemegyek az irodájába és erről szerződést is írunk. A szüleim beleegyezése is kell majd a dologba, mert még nem múltam el 18. Valódi munkát kaptam végzetség nélkül… Ez azért irtó brutál, nem?

 A beszélgetésünk végeztével a menedzser elsietett, mert már nagyon csörgött a telefonja. Én a másik irányba mentem és nézelődtem, hogy vajon merre lehetek, és hogy merre vannak a fiúk.

 Túl sokáig nem kellett keresnem, mert Louis felém száguldott egy gördeszkán, Zayn meg egy távirányítású autóval (?) üldözte. Egymásnak kiabáltak érthetetlen szavakat, meg egymás nevét. Én félre álltam az útjukból és arra mentem, ahonnan jöttek. Nem sokára rábukkantam Niall, Harry és Liam hármasára, amint éppen egy riporterrel beszélgettek. A kamerás emberke mögött voltam. Leültem egy asztalhoz a terem másik végében és elővettem a laptopomat. Nem is volt rá szükség a 'megbeszélés' alatt… Beüzemeltem és rákapcsolódtam a wifire, ami nem volt levédve… Vicces…

Ha bel akarok folyni a rajongók közé, akkor szükségem lesz egy twitter profilra, valamint egy kép megosztóra is. Tumblr mellett döntöttem, mert arra szöveget is lehet írni, és tehetnek fel kérdéseket is. A felhasználó néven gondolkodva körbenéztem.

 - Valami 1D… de mi? – Motyogtam magam elé. A 'hír' meg a 'bennfentes' már foglalt volt. Akkor az enyém mi legyen? Nem választhatok ki egy srácot, mert mindegyikről lesznek hírek… Végül elég hosszúra sikeredett: ongirlwith1D (fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen, ez csak FIKTÍV!). Profilképnek lefényképeztem a laptop táskámat rajta Liam sapkájával, ami az asztalon hevert. A bioba leírtam, hogy #1Dfamily meg #Directioner, és hogy benfentes hírek a bandáról. Akár egy rajongó! – Dícsértem meg magamat. Lefényképeztem a srácokat az interview közben és feltöltöttem a képeket kezdés képpen tumbrl-re. Az email nem akart megjönni, hogy témát változtathassak, ezért inkább visszamentem twitterre. Bejelöltem a srácokat, meg egy csomó rajongót. Tumblr-en is ezt tettem. Louis és Zayn visszajöttek a túrájukról és őket is lefényképeztem. Egyből ment a netre.

 - Szóval belementél Paul ajánlatába? - Ült le mellém Louis. Zayn az asztalra támaszkodott és a laptopot nyomogatta.

 - Nem kellett volna? - húztam fel a szemöldökömet Lou-ra nézve.

 - Most már én is követlek! - Jelentette ki boldogan Zayn. Lou erre maga felé fordította a gépemet és ő is visszakövetett.

 - Így kicsit se feltűnő, mi? - Vigyorogtam rájuk. Gyorsan kiírtam valami sablonos tweet-et, hogy mennyire jó, hogy követnek a srácok.

 A terem másik végében megkezdődött a búcsúzkodás és leállították a kamerát. Louis és Zayn is odament fényképezkedni, majd a riporter a kamerással távozott. Helyettük bejöttek a sminkesek és a koncertről ismerős stylist.

 Miközben készülődtek lőttem pár fotót, amit megmutattam nekik engedélyre várva. Végül 10 post is elment arra, hogy a készülődést közvetítsem, de szigorúan csak azt a részét, amikor fel voltak öltözve. Amikor átöltöztek én a laptopomba mélyedtem, és nem néztem feléjük. Nevezzetek prűdnek, de ott még nem tartunk...

 A show előtt még kimentek a rajongóikhoz, én pedig eltátottam a számat, annyian bekövettek twitteren meg tumblr-en.

 - Hű! - Ámuldoztam még mindig, mikor a fiúk visszajöttek.

 - Nagy lett a rajongói táborod. - Veregette meg a vállamat Harry.

 - Inkább a tietek. Én csak közvetítő vagyok. - Ráztam a fejemet. Végül kikapcsoltam a laptopot, ami merülésbe kezdett és elpakoltam. Vállamra kaptam a táskát és a fiúkkal tartottam a büfébe.

 - Éhezem! - Támadtuk le mind a hatan a büfét és szinte ki is ettük volna a vagyonából, ha nem jön Paul, hogy a fiúkat a színpad mögé tessékelje. Én a nézőtér szélére álltam, és észre sem vettek, olyan sötét volt már.

 Otthon Liam kirakott a kocsiból, majd hazament. Jobbnak láttam így én is, mert most a szüleimet kell majd rávennem, hogy engedélyezzék az egészet. Felhívtam őket, hogy mikor érnek haza, majd leültem a kanapéra, hogy megvárjam őket. A tvben semmi érdekes nem ment, és a híradóban sem volt semmi lényeges. A laptopomat elővéve megnyitottam az emailemet és mindenkinek írtam, hogy befejezem pályafutásomat moderátorként, de nagyon köszönöm az eddigi munkákat, és sok sikert kívántam mindenkinek. Amint elment a körüzenet rejtett címzettekkel, hogy ne tudják meg, hogy körüzenetet küldtem (haha), beállítottam mindegyiket spamnak, hogy ne zaklassanak többet. Szerettem velük dolgozni, de ha valaki ellent mond nekik, akkor az csúnya válaszokra számíthat... Twitteren a másik három fiú is visszakövetett, de egyéb érdekes nem történt.
 Felkerestem pár nagyobb rajongói oldalt és beraktam egy listára mindet. Szánalmasnak tartottam, hogy egymást fikázzák, de legalább nem a fiúk tettek valamit, amivel magukra haragíthatnák a rajongóikat.

 Este felé, amikor a szüleim beígérkeztek, meg is jöttek, én pedig elmondtam nekik mindent, amit Paul mondott. Csak bólogatva hallgattak, majd beleegyeztek a tanításba is, amit Paul felvázolt. Amíg le nem érettségizem, ideiglenesen engedik, hogy a fiúkkal dolgozzam, de ha megbukom azért, mert dolgozom, nem engednek tovább. Szerintem fair ajánlat, és mivel úgy is külön tanárom lesz, semmi osztálytárssal, nem fognak zavarni a felesleges közbevetések, így tudtam, hogy nem fogok megbukni. Ugrándozva mentem a szobámba, hogy lefürödjek és lefeküdjek aludni.