3. fejezet - Gyorsjárat

Sziasztok! El sem hiszem, hogy alig egy napja nyitottam, és már túlléptük a 100 látogatót! *-* Komolyan félelmetesek vagytok! :D Azért a kommenteknek nagyon örülnék, és annak is, ha nem csak azt mondjátok, hogy mennyire jó, hanem azt is, hogy MI benne  a jó! :D Tudom, ez már megterhelő, de azért akinek van rá energiája... :)

Üdv: Leah

3. fejezet - Gyorsjárat

 Nem akarom az időtöket rabolni, ezért átugorjuk az unalmasabb részeket. A hétvége után következett a suli. Mivel év vége közeledett, már csak az utolsó nagy hajtás volt hátra és az utolsó hetekben a rossz tanulók lesznek terítéken. Mivel én nem tartozom közéjük, csak a vizsgákra tanulgattam, hogy jól sikerüljenek. Suli közben, amikor az idő engedte megeresztettem pár üzenetet a csetoldalon, de az iskolák nincsenek szinkronizálva, ezért szinte soha nem találtam fent senkit se, aki az elitbe tartozna. Bondvagyok is megnyilvánult egy párszor, de mindig pont csöngőre sikerült valami értelmeset kinyögnie. Vállat vontam és mentem az óráimra. Hazafelé beugrottam egy Starbucksba, hogy iceteát vehessek, és már otthon is voltam. Imádtam a poharát, ezért mindig nehezen ejtettem őket a kukába. Ez most sem volt másként. Inkább leraktam az íróasztalomra, és visszamentem a konyhába. Anyu egy cetlit ragasztott a hűtőre, hogy mi a kaja. Jellemző. Szinte soha nincsenek itthon. Olyan, mintha egyedül laknék egy 3 hálószobás házban. Megettem gyorsan az ebédemet közben kibambultam a teraszajtón, mert az van szemben a konyhapulttal. Néztem, ahogy a szél fújja a kert hátsó részén levő bokrok leveleit... Nem volt valami érdekes látvány.

 Utálok esszét írni. Ezt akkor ismertem fel, nem először, mikor leültem házit írni. Az asztalon mellettem folyamatosan ment a laptop és végül nem bírtam ki, hogy ne osszam meg mindenkivel. Persze ebben mások is csatlakoztak hozzám. Még azt is megkérdezték, hogy miről kell írnom. Felötlött bennem, hogy megíratom velük, de aztán mosolyogva megráztam a fejemet (nem mintha akárki is látta volna). Ha rájuk bíznám, még véletlenül se készülne el. Így inkább lehajtottam a laptopom tetejét, hogy ne lássam az üzeneteket, és gyorsan megcsináltam a házit. Mikor végeztem, gyorsan átköltöztem az ágyra, amit úgy túrtam össze, hogy kényelmesen elsüppedjek, mint egy kanapén. Végignéztem a priviket, de a legtöbbje felesleges kis üzenetek voltak, hogy ők mit javasolnak az esszékhez, meg egy pár felkérés beszélgetésre... Kicsit sem volt kedvem most idegenek hülye kérdéseire válaszolgatni, így kiikszelgettem a beszélgetéseket. Végül elértem Bondvagyok-hoz, aki csak kérdezgette, hogy itt vagyok-e, meg hogy mikor jövök... 

 - Hát nem adja fel egykönnyen... - jegyeztem meg magamban. Visszaírtam neki, hogy csak a házimat csináltam, majd elindult a ma délutáni csetparti.

 Mivel a hétvégén olyan nagy port kavart a One Direction, youtubeon rákerestem, és beraktam állandó játszásra a számaikat.

Bondvagyok: mit csinálsz? csöndben vagy. :)
Leahsays: hallgatom a one directiont.
Bondvagyok: és hogy tetszenek?
Leahsays: cuki a szövegük. *-*
Bondvagyok: :D

 Ezután már nem esett erről több szó, inkább átterelődött a szó a családra és a tanulásra, utána meg a munkára. Elmesélte, hogy van két nővére és mesélt egy pár vicces sztorit is róluk. Megkérdezte még, hogy mit tanulok, minek készülök és hogy milyen munkát képzelek el magamnak a jövőben. Vissza sem kérdeztem, annyira belemerültem annak az ecsetelésébe, hogy mennyire változékony a mai világ.

 Érdekes, hogy az ember mennyi mindent megoszt egy idegennel úgy, hogy nem tudja a kilétét a másiknak... Túlságosan megbízunk egymásban, úgy vélem. Nem kéne mindent elmondani mindenkinek. Bondvagyokkal is megosztottam ezt. Bevallotta, hogy osztott meg velem olyat, amit másnak nem igazán mond el. Megjegyezte azt is, hogy élőben soha nem nyílik meg senkinek sem ilyen gyorsan. Tekintve, hogy csak pár napja beszélünk, az őszinteségi rohamai már feltűntek. Ő mosolyogni szokott azon, hogy mindent elmondok. De ez nálam nem csak a neten van így. Nem szoktam érteni, hogy miért ne mondjam el a másiknak a véleményemet. Nem szokott érdekelni, hogy megbántom-e az illetőt vagy sem. Ezért tartanak bunkónak. Persze ezt csak a hátam mögött merték elmondani egymásnak az emberek, de valahogy csak a fülembe jutott. Csak rántottam egyet a vállamon, és tovább léptem. Nem tudom megváltoztatni mások véleményét, így csak elfogadni tudom azt.

Bondvagyok: téged nem zavar, hogy nem látod a másikat, miközben ilyen bizalmas dolgokról
Bondvagyok: beszélgetünk?

Leahsays: már megszoktam. ha valaki mégis megmutatkozik, pl: belinkeli a facebookját

Leahsays: utána már nem tudok olyan lenni vele, mint azelőtt...

Bondvagyok: ...

Leahsays: most nehogy felszínesnek gondolj! :D egyszerűen megtörik a varázs, vagy mi.

Bondvagyok: akkor én nem mutogatom magamat. :D

Leahsays: az is lehet, hogy egy 40 éves bácsika vagy, aki arra izgul, hogy tizenévesekkel csetel

Leahsays: :D

Bondvagyok: hát ezt már nem tudhatod. :D

Leahsays: :o

Leahsays: még csak nem is tagadod! xD

Bondvagyok: ha tagadnám, akkor az lenne a feltűnő, nem?

Leahsays: van benne valami...

 Tényleg így volt. A közvetlenségemet csak addig tudtam fent tartani, amíg nem láttam az ember arcát. Lehet, hogy antiszociális vagyok, vagy nem tudom... Igazából ezen még nem gondolkodtam. Én önbizalom hiányosságnak ítélem.

 Újabb pár óra csetelés után ismét eljött az idő, hogy elköszönjek olyan este tíz óra körül.

Leahsays: lehet, hogy neked nem, de nekem kell a 8 óra alvás. :D

Bondvagyok: megkaphatom a telefonszámod? :$

 Kicsit ledöbbentem, de próbáltam csúsztatni.

Leahsays: nem szoktam osztogatni a személyes cuccaimat...

Bondvagyok: nem baj. megértem. nem ismersz, és lehetek akárki is.

Bondvagyok: csak ugye ritkán találkoztunk össze nap közben, én meg már nem tudok olyan sokszor

Bondvagyok: itt lógni. 

  Szinte éreztem a neten keresztül áramló letargiát. Tudom, hülyeség, de na! Tördeltem a kezemet és idegesen a hajamba túrtam. Végül az alsó ajkamba haraptam, és visszaírtam.

Leahsays: tudod lehetnek kivételek...

Bondvagyok: de ha ez téged nagyon zavar, akkor nem kell. megértem.

Leahsays: nagyon álmos vagyok, szerintem félig alszom, úgyhogy ne vonakodj, mert még 

Leahsays: nem kapsz semmit!

Bondvagyok: o.o

  Végül is mi rossz történhet? Eddig jó fej volt és normális... Ha egy pszichopata, én nem tudom mit csinálok! Gyorsan begépeltem és elküldtem neki a számomat, majd kapkodva elköszöntem és választ sem várva kiléptem. Még a laptopot is kikapcsoltam. Mintha az megváltoztatná, hogy mit tettem az előbb... A gép halk zúgása is megszűnt, én pedig még mindig csak szuggeráltam... Nem hittem el, hogy mit tettem az előbb. A facebookomat még oké, hogy néha kicsikarják, de a számomat? 

 Mint egy zombi, kivonszoltam magamat a fürdőbe, és lezuhanyoztam. Arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem az ágyamba, de másnap reggel az ébresztő keltett. Addig eszembe sem jutott a tettem, míg nem kaptam egy sms-t.

 "Jó reggelt! Remélem még nem bántad meg, hogy megadtad a számod! :D"

 Most mit írtam volna vissza? De totálisan megbántam.

 "Jó reggelt neked is! Még nem volt semmi olyan húzásod, ami erre a gondolatra kényszerítsen..."

 - Istenem mi lesz ebből??? - gondolatban megkérdőjeleztem az épelméjűségemet, majd kikászálódtam a pihe-puha ágyból és indulásra készítettem magamat.

 Suli után megint a Starbucksban kötöttem ki, de most egy forrócsoki mellett, mert odakint szakadt az eső. Míg vártam, hogy felmelegedjek a meleg italtól, újabb SMS-t kaptam.

"Kész katasztrófa ez az időjárás! Ma már másodjára áztam el! De legalább van, ami felmelegít. :D" Az üzenet mellé egy kép is volt mellékelve, amin egy Starbucksos pohár volt. Hasonló az enyémhez, csak az övén egy L betű díszelgett. Gondolom a keresztnevének az eleje, de nem láttam a nevét, mert pont úgy fényképezte, hogy csak ennyi látszódjon belőle. Miután a kép betöltött, felkaptam a fejemet, és körülnéztem. Úgy szuggeráltam az embereket, mintha terroristák lennének. Viszont a kávézóban csak középkorú emberek ácsorogtak a pultnál, és csak egy lánycsapat viháncolt az egyik ablak melletti asztalnál. Még egyszer körbehordoztam a tekintetemet a kávézóban, majd visszanéztem a képre. Észrevettem, hogy a képen látszik egy kis részlet az asztalból is. Itt viszont máshogy néztek ki. Kicsit alább hagyott a szívem őrült verdesése. Lefényképeztem a saját poharamat, és átküldtem ezzel a szöveggel: "Muhaha! Kis utánozós majom! :D"

"Hé! Ez nem igaz! Én voltam itt előbb! :D"

"Nem nem! Lányoké az elsőbbség, majmóca!"

"Nem vagyok majom! :("

"Akkor talán Lajhár? :D Kitippelem én a nevedet, ne aggódj!"

   Akaratlanul is mosolygáson kaptam magamat. Mint egy nagyon jó barát, úgy viselkedett velem. Nem akartam látni, hogy hogy néz ki. Akkor mindennek vége lett volna. Felhörpintettem a maradék innivalómat és hazafelé vettem az utamat. Esernyőm nem volt, de szerencsére a kávézóban volt esernyő tartó. Jóval több esernyő sorakozott ott, mint amennyien ott tartózkodtak, ezért kikaptam egyet és hasznát vettem. 

 - Majd holnap visszahozom! - Fohászkodtam magamban, és nyakamba vettem a vizes és pocsolyákkal teli hazafelé vezető utat. Út közben végiggondoltam a legtöbb fiúnevet, ami eszembe jutott és L betűvel kezdődött. Mindet felírtam a telefonomba, de még nem küldtem el az üzenetet. Észbe kaptam, hogy mit csinálok, és inkább a zsebembe mélyesztettem a készüléket.